Visszatekintő: Avatár – Aang legendája

A sokadik visszanézés után is bátran kijelenthetjük: Az Avatár - Aang legendája egy teljesen makulátlan sorozat

2024. 03. 16. 00:00

Megosztás

Hirdetés

Nem csupán nehéz, de szinte vérző szívvel szembesültem azzal, hogy az Avatár- Aang legendája rajzfilmsorozat lassan 20 éves, ugyanis 2005-ben került először sugárzásba az amerikai Nickelodeonon. Nem vitás és habár az egyik legklisésebb mondat mind közül, de valóban napról-napra öregszünk, de nem úgy az Avatár! Bár az első részek grafikája hagy kivetnivalót maga után, ettől eltekintve a sorozat relevanciája, témája és az általa felvonultatott emberi archetípusok időtlenek, ami már csak az újranézhetőség miatt is pozitívum. Nemrég debütált az Avatár – Az utolsó léghajlító címre hallgató Netflixes adaptáció, így talán sosem volt alkalmasabb időpont az animációs verzió újranézésére.

Miről szól dióhéjban az Avatár?

Az animációs sorozat története faék egyszerű: adott a négy birodalom, a Víz Törzsei, a Föld Királysága, a Tűz Népe és a Levegő Nomádjai. Az első három birodalom néhány képviselője képes az adott térség környezeti elemét kontrollálni, más szóval idomítani, míg az levegőnomádok a levegőt képesek tetszés szerint alkalmazni. Történetünk kezdetekor már 100 éve háború dúl a világban, ugyanis a Tűz Népe háborút indított, kiirtva a létező összes légidomárt és veszélyeztetve a többi nép autonómiáját is. Történetünk főhőse, a kis Aang kellő gyakorlással és türelemmel képesnek bizonyul majd az összes környezeti elemet hatalma alá vonni, hogy utána békét és harmóniát teremtsen a szétzilált világban.

Mondanom sem kell, hogy Aang és barátai megannyi viszontagságon és akadályon kell átmenjenek ahhoz, hogy célba érjenek, miközben a Tűz Népe folyamatosan terjeszkedik és terrorban tartja a világot. Az alkotók részről-részre és évadról-évadra mélyítették úgy a történetet, mint a karaktereket. Minden fontosabb pozitív szereplő jellemfejlődésen ment keresztül, egy-két esetben akkorán, hogy arra már-már disszertációkat és tanulmányokat is lehetne alapozni.

De mégis miért olyan jó az Avatár?

Kerek perec kijelentem: a kritikus hozzáállásom miatt tűkön ülve és sasszemmel vártam, hogy hibázzon a sorozat. Úgy kutattam az inkonzisztenciát, mint alkoholista a laposüveget, de néhány nagyon kicsi bakin kívül csak könnyen kimagyarázható hibákat tudtam felfedezni. Ritkán azért megtörtént, hogy idomáraink - legyen az föld, víz, tűz vagy levegő - esetlenül, a kreativitás teljes hiánya nélkül használták vagy éppen elhasználni felejtették a képességeiket, így pl. egy ízben Toph is majdnem egy vízzel körülvett földnyelven ragadt és karaktereink sokáig tanakodtak, hogy miként mentsék meg látássérült hősünket. Ami nem is lenne olyan nagy baj, de Katara az animációs sorozat legerősebb vízidomárja, míg Toph messzemenően a leglegendásabb földidomár.

Az ilyen és ehhez hasonló kisebb hibák ellenére azért hozzátenném, hogy az alkotók páratlan képzelőerőről és forgatókönyvírói tehetségről tettek tanubizonyságot. Kiállok azon véleményem mellett, hogy az Avatárban láthattuk az animációs műfajon belüli legnagyobb karakterfejlődéseket és sokszor olyan témákat boncolgatott, amit még sokadik nézéskor, igencsak felnőtt fejjel is nehéz megemészteni. Szomorúan konstatálom, hogy a mai gyártók a gyereket infantilis molylepkének tartják, akinek az összes szellemi készsége abban merül ki, hogy gagyogva képes a fejére húzni a bilit, legyen öt éves vagy tizenhárom. A gyerekek semmivel sem butábbak, mint 20-30 évvel ezelőtt, megkockáztatom hogy a megannyi információs csatorna miatt még okosabbak is, mint mi voltunk az ő korukban. A gyerek igenis képes komplex érzések megértésére, a gyerek képes arra, hogy felfogja a háború szörnyűségeit, nem kell félni attól, hogy az életlen játszókésébe dől depressziójában, ha konfliktust lát a képernyőn.

Elnézést kérek a nonverbális kirohanásomért. Csak szomorú látni, hogy anno a gyerekekkel Samurai Jacket, A klónok háborúját vagy éppen Avatárt "etettek", teljesen tisztában azzal, hogy a pöttöm élőlény pont annyit fog fel az egészből, amennyit az adott kognitív szintjéből fakadóan képes. Míg mi láttuk, hogy a folyamatosan vívódó Zuko fenomenális, majdhogynem utánozhatatlan fejlődésen megy keresztül, addig a kis Tomi is felfogta, hogy a csúnya, rossz, égett arcú bácsi most már mosolyog és segít a kopasz kisbácsin.

Mert ebben rejlik az Avatár egyik legnagyobb kvalitása: kortól függetlenül értelmezhető és fogyasztható, akárcsak A Gyűrűk Ura, a Harry Potter, stb. és nem áll be mögéjük a sorba, hanem sziklaszilárdan képviseli magát mellettük. Az Avatár során senki sem degradálódik: Toph nem csupán földet, de fémet és homokot is képes lesz idomítani; Katara bármiből kivonja a vizet, az emberrel is képes úgy játszani, mint egy marionett bábuval, köszönhetően a horrorba is beillő véridomításnak. Még a humorzsák Sokka személyisége sem merül ki az egysoros poénokban, több esetben ő áll elő a legfrappánsabb megoldásokkal és a sorozat végére a világ egyik legnagyobb kardforgatójává lép elő. Köszönhetően a nagybátyjának és a sorozat végén szerzett legújabb szövetségeseinek, Zuko a tűzidomítást során más elemek mozdulatait veszi kölcsön és még az igen halálosnak és kikerülhetetlennek számító villám elemet is képes kontrollálni és hárítani egyaránt.

Nagyon sokáig lehetne még ezt boncolgatni. Zuko után talán Aang az, aki a legtöbbet fejlődik a széria során, egy bohókás gyerekből a négy elemet idomító és béketeremtő Avatárrá válik, s mindeközben az alkotók jóval felnőttesebb és bölcsebb attitűdöt kölcsönöztek neki. Iroh bácsi már a sorozat történései előtt átmegy azon az átalakuláson, ami később transzparens világlátást és békés természetet kölcsönöz neki. Azuláról időközben kiderül, hogy legalább akkora áldozat, mint Zuko, de fivérével ellentétben őt leginkább pszichikailag bántalmazták, olyannyira figyelmen kívül hagyva és kínozva a lányt, hogy egy teljesen megtört pszichopatává degradálódott.

A karakterekkel párhuzamosan a készítők is rendkívüli fejlődésen mentek keresztül. A történet egyre kacifántosabb, a harcjelenetek egyre ötletesebbek és látványosabbak lettek a részek múlásával. Az új szereplők a felbukkanásuk után nem árnyékolták be kedvenceinket, Toph is olyannyira beilleszkedett, hogy Aangék olykor még a hátrányos helyzetéről is megfeledkeztek. A szereplők közti interakciók naturálisan mentek végbe, senki sem vetette magát egyből a korábbi áruló nyakába és minden új barátot a lehető legtöbb fenntartással kezeltek.

Elnyújtottam ezt a cikket, de az Avatárról képtelenség röviden beszélni. Felmérhetetlenül sokat veszít az az ember, aki sosem adja meg neki az esélyt, de annál többet nyer, amikor mégis leül a TV elé megnézni az első epizódot. Mert az első rész bőven elég, onnan nincs megállás, a sorozat ugyanis nem kegyelmez, lavinaként zúdul az ember nyakába, hogy utána egy gördülékeny, érdekfeszítő és leírhatatlanul szerethető kalandba rángassa be az elfáradt leleket a borongós mindennapok után.