Visszatekintő: Interstellar

Az Interstellar egy örökzöld darab marad és egyre aktuálisabbá válik a központi témája is. Most újravesszük Christopher Nolan talán legkomplexebb filmjét.

dsnrbrt Dósa Norbert

2024. 01. 06. 00:00

Megosztás

Hirdetés

Christopher Nolan munkásságáról talán csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, már az Interstellar előtt olyan filmeket köszönhettünk neki, mint a Mementó, A tökéletes trükk, A Sötét Lovag trilógia vagy éppen az Eredet. Párját ritkítja az a lelkes filmnéző, aki egyiket sem látta a felsoroltak közül, így nem volt kérdéses, hogy Nolan megismétli a korábbi sikereket. A Csillagok között című filmmel azonban nem csak megismételte, de túl is szárnyalta az eddigi munkáit.

Mivel nem egy mai film, ezért a bevett szokásom szerint nem a történetet fogom részletezni, hanem a színészi játékot, a rendezést, illetve a zenét. Kitérek néhány olyan érdekességre is, amire azóta derült fény.

Történetünk a nem túl távoli jövőben, 2067-ben veszi kezdetét. A civilizáció visszafejlődött és bár a film bemutatója után fél évszázaddal járunk, mégsem látunk bődületesen nagy technológiai innovációt, az emberiség nemcsak megrekedt, de visszatért az alapokhoz: a mezőgazdaságból való megéléshez. Fajunk kihalófélben van, homokviharok sújtják a termőföldeket, egyre kevesebb a lakható terület a Földön.

Ebből fakad a történet fő bonyodalma is: Főszereplőnk, Joseph Cooper arra kényszerül, hogy egy küldetést vezetve hátrahagyja a haldokló bolygót és családját. Az utazás során rengeteg olyan döntéssel és helyzettel néz szembe, ami érzelmileg végletekig megterhelő számára és egyre lehetetlenebbnek tűnik a kilátás, hogy betartja a kislányának tett ígéretét arra nézve, hogy ismét találkozni fognak.

Végül az utazásuk első állomása a Miller által felfedezett bolygó, amin a gravitációs húzóerő miatt szokatlanul telik az idő: egyetlen-egy óra 7 földi évvel ér fel. Ez azonban nem is lenne túl nagy ár az emberiség jövőjéért, de ahogyan azt előre látni lehetett, beüt a krach: az egyik gigantikus hullámmal való találkozás után túl sokáig rekednek a bolygón, így mire visszaérnek az űrhajóra, már 23 év telt el. Ettől a ponttól kezdve nem is részletezném túlságosan a cselekményt, rátérnék a film egyéb szegmenseire is.

A színészi játék lenyűgöző. Bár egyik színészt sem jelölték Oscarra a filmben betöltött szerepéért, de Matthew McConaughey karrierje egyik legjobb alakítását tette le az asztalra. A néző vele nevetett és együtt sírt a színésszel, hihetetlen autentikussággal hozta a gyötrődő apa szerepét. Őszintén szóval én sosem voltam nagy rajongója McConaugheynak, így teljesen objektívan ültem le úgy anno, mint most a film elé, de bátran merem állítani, hogy senki ember fiának nem állt volna ilyen jól Joseph Cooper szerepe.

A legmeghatóbb pillanat az volt, amikor a bolygóról visszatérve a férfi ráeszmél, hogy mennyi időt töltött távol a családjától és végig hallgatva és nézve a videóüzeneteket, tudomására jut, hogy a fia azóta leérettségizett, barátnője lett, majd végül feleségül vette és közös gyermekük született. Joseph tehát szembesül azzal, hogy a fia már idősebb nála, hogy egész idő alatt, a legnehezebb és legörömtelibb pillanataiban sem lehetett ott mellette. Végül a lánya egyetlen-egy üzenetével fejeződik be az üzenetek hosszú sora, amely heves érzelmeket vált ki úgy Cooperből, mint a nézőből egyaránt. Ez a film szentimentális tetőpontja és kevés az a Hollywood-i színész a talpán, aki így helyt állt volna ebben a jelenetben.

Anne Hathaway játékával sem volt semmi gond, nagyon jól adta át az érzelmeket, a köze és McConaughey közti dinamika kiemelkedőnek bizonyult. Mivel azonban nem rajta volt a fókusz, ezért túl sok képernyőidő sem jutott neki, de azt is páratlanul kivitelezte. Matt Damon is remekül játszott, semmivel sem rosszabbul, mint ahogyan azt megszokhattuk tőle, kiválóan formálta meg Dr. Mann kissé őrült, de közben céltudatos és érthető motivációval rendelkező karakterét. Akit véletlenül sem szabad elfelejteni, az Mackenzie Foy, aki a fiatal Murphy alakításáért kivívta a kritikusok és a rajongók elismerését egyaránt.

Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de számomra Michael Caine-t látni egy filmben már startból felértékeli azt, valamiért végtelenül szimpatikus ez a színész, az ugyanúgy Nolan védjegyét magán viselő Sötét lovag trilógia sem teljesített volna ilyen jól nélküle. Jessica Chastain kiválóan játszik, a legérzelmesebb pillanatot ugyanúgy köszönhetjük neki, mint az édesapját megformáló McConaugheynek.

Minden elismerésem Nolané, most sem okozott csalódást, páratlan odafigyeléssel és odaadással készítette el ezt a filmet. Az űrben lévő jelenetek más sci-fikkel ellentétben realisztikusak voltak, a vákuum csöndje talán sosem volt ennyire ijesztő. Ahogyan azt a Romilly is megemlíti egy ponton, néhány milliméter alumíniumot leszámítva a biztos halál veszi őket körül. Nolan szorosan együttműködött Kip Thorne elméleti fizikussal, aki néhány évvel a film megjelenése után Nobel-díjat is kapott.

A féreglyukon való átkelésért külön dicséret jár Kipnek, aki bár nem sok elképzelésünk van a féreglyukak belsejéről, sőt mi több, konkrét bizonyítékunk sincs a létezésükre, mégis úgy vázolta a dolgot, ahogyan az nagyjából kinézhet. Meg persze a CGI művészek is kitettek magukért, akik olyan szinte hozzájárultak a film vizualitásához, hogy az meg is nyerte a legjobb vizuális effekteknek járó Oscar-díjat.

Nolan ismert arról, hogy mindent a legrealisztikusabban, a CGI minimalizálásával akar megvalósítani, így az idegen bolygókon látott jelenetek többségét a Földön található valódi helyeken forgatták, olyan izlandi helyszíneken, mint Eldhraun, Svínafellsjökull, Mafabot vagy éppen a kanadai Alberta.

Kevesen tudják, de a filmet eredetileg Steven Spielberg rendezte volna, igencsak nagy változtatásokkal. Az ő verziójában több időt kapott volna Cooper és Brand románcának, a főszereplő pedig a film végén visszatért a 2230-as, teljesen kihalt Földre. Spielberg verziójában a kínaiak utaztak el először a jeges bolygóra.

Őszintén szólva, én nem bánom, hogy végül Nolanre jutott a döntés, a rendező várakozáson felülien teljesített, a filmet végül öt különböző Oscarra jelölték, amiből egyet be is zsebelt. Sajnálatos módon Hans Zimmer zenéi nem váltották a jelölést díjra, pedig frenetikus – jobb szó talán nincs is erre – hogy mit művelt a közismert és nagy becsben tartott zeneszerző. Az Interstellar zenéje ugyanis legalább annyira emlékezetes marad, mint a története, a dallamok pedig sokáig az ember agyába égnek. Mind a mai napig felhasználják az epikus zenét megannyi videóhoz aláfestéshez és hangulatteremtéshez.

ÖSSZEGZÉS

Ezt a filmet nem elég egyszer megnézni. Annak idején erős közepesnek ítéltem, főleg azért, mert a filmvégi jelenet, amikor kiderül Cooperről, hogy mindvégig ő maga volt a szellem, egy kicsit talán túl mesésnek is tűnt. Újranézve a filmet azonban ráeszméltem, hogy én voltam túlságosan tudatlan és szűklátókörű, hiszen még a mű is megválaszolja feketelyukban töltött perceket.