Star Wars: A Köztársaság Fénykora – Éjféli horizont kritika – LMBTQ a messzi-messzi galaxisban

Az Éjféli horizont egyik legjobb A Köztársaság Fénykora regény lehetett volna, de sajnos közbeszólt a társadalmi érzékenység.

---

Szexuálisan túlfűtött karakterek, nonbináris Jedi, azonos neműek szerelmi szálai – többek között ezt kapjuk a Star Wars: A Köztársaság Fénykora – Éjféli horizont címet viselő könyv első kétharmadában. Az utolsó néhány fejezet azonban, ha nem is kárpótol a teljesen felesleges LMBTQ propagandáért, de valamennyire mégis visszaadja a Star Wars érzést.

Amikor anno bejelentették, hogy a Star Wars végre visszautazik az időben, hátrahagyva azt a jól megszokott 60 éves periódust, amit Skywalker-saganak hívunk, csak úgy repestem az örömtől. Nem mintha untam volna azt a korszakot, őszintén szólva bármennyi tartalmat el tudnék fogyasztani, ha az jól van kivitelezve. Azonban a Köztársaság Fénykora innovatívként hatott, nem csak a 200 éves visszaugrás miatt, a Jedik felfogása az Erőről merőben más volt, a konfliktus mibenléte és a Sithektől oly eltérő ellenfelek is az újítások melegágyaként szolgáltak.

A Köztársaság Fénykora egy igencsak grandiózus projekt, melynek első regénye A Jedik fénye volt, ami kérdés nélkül az egyik legjobban megírt Star Wars könyv. Az ezt követő Viharfellegek és Csillaghullás egészítették ki ezt a remek művet egy impozáns trilógiává, de az írók a három, igencsak felnőttes témákat boncolgató és sötétebb hangvételű regény mellett a fiatalabb korosztályt is megcélozták, az olyan könyvekkel, mint pl. a Fenyegető sötétség vagy a Lopakodó árnyak.

A Fenyegető sötétség a besorolása ellenére sem volt egyáltalán gyerekes, a karakterek drámája és motivációja teljesen hiteles volt, a központi konfliktus pedig egy galaxisszintű probléma mellékszálaként funkcionált (nevezetesen a drengirek által okozott pusztításokat boncolgatta). De ez közel sem volt így a cikkben részletezett könyvvel, az Éjféli horizonttal.

ÉJFÉLI HORIZONT

A Fenyegető sötétségben megismert Cohmac és Reath egyáltalán nem voltak karakterhűek, kicsit sem hajaztak az előző kalandjukban megismert önmagukra. Az akkor megismert Cohmac végighahotázta ezt a könyvet, több ízben feleslegsen káromkodott is és igencsak bugyuta sorokat adtak a szájába, holott egy végtelenül komoly és céltudatos karaktert ismertünk meg személyében.

A Daniel José Older által megírt könyv az idő nagy részében a Korélián játszódik, bár a bolygót visszafogottan és felületesen részletezi. Annyit megtudunk – bár ez sem új információ – hogy a Korélián lakók többsége hajógyárakban tengeti mindennapjait, ami itt egyáltalán nem egy elbagatellizált szakma, a polgárok büszkén gondolnak eme foglalkozásra. Megismerjük Crash-t, a regény talán legjobban megírt szereplőjét, aki egy biztonsági csapat vezetőjeként tengeti mozgalmas mindennapjait.

A biztonsági csapat leírásáért és a Crashez kötődő fejezetekért külön köszönet jár Daniel José Oldernek, a kutatói munka és az odaadás bőven megmutatkozott. Nem úgy a feleslegesen beleszőtt szerelmi szálakon. A legkisebb általam tanúsított rosszindulat nélkül én – ha egyáltalán módomban állna – megtiltanám Danielnek nem is egy, de legalább három-négy örökkévalóságon át, hogy bármilyen szexualitáson alapuló témáról írjon. Nem, hogy nem áll jól neki, de annak ellenére, hogy egy negyvenes éveiben járó férfi íróról van szó, körülbelül olyan fogalma van a romantikáról és a szerelmi kapcsolatokról, mint egy tabella alján elhelyezkedő, wattpados írónak. Továbbmegyek, a pirospöttyös könyvek leggyengébb írónői, akik a legkisebb tinilányokat célozzák meg, azok is sokkal érettebben állnak a témához.

Az utóbbi két mondatomban sajnos egyáltalán nem túloztam. Siralmas, közel katasztrofális, hogy szinte minden egyes karakter fő motivációjaként a szerelmet nevezte meg és nagyon remélem, hogy ezt a kvóta diktálta neki és a Disney, nem önfejűen vette a felesleges fáradtságot, hogy ábrázolja az összes abszurditást, amit a karakterek közötti kapcsolatként ábrázol. De nem csak a szerelemmel van itt a gond, hanem önmagában véve az interakciókról. Crash és Ram is túlontúl hatásvadász szereplők ahhoz, hogy aggódjon az ember miattuk vagy túlságosan megszeresse őket, több soruk is olyannyira frappáns, mint a “nem szeretem a homokot”.

Vegyük csak példának Zeen belső monológját, aki a ki nem mondott érzelmek mellett Lulára gondolt:

“Félelemnek talán… vagy szerelemnek.

Mindenesetre, azt biztosra vette, hogy az a valami előbb-utóbb robbanni fog. Vagy inkább ő maga fog robbanni.”

Ezt a gyermeteg megfogalmazást legalább megmenti a tudat, hogy a Zeen nevű női karakter az azonos nemű Lulába szeretett bele, csakúgy, mint két-három másik szereplő a kötet során. A regényben szinte mindenki belebolondul a mellette lévőbe és ez a realitásból merít, hiszen mi magunk is fülig szerelmesek leszünk a legjobb barátunkba, legyen az férfi, nő vagy nonbináris. Vagy nem így van?

Tekintsünk el a romantikáról és a hiteltelen karakterekről és ugorjunk a könyv utolsó egyharmadára, ahol Daniel végre túlteszi magát a tini szerelem boncolgatásán és a nagyokhoz méltó fejezeteket tesz le az asztalra. Hihetetlenül vizuálisan festi le a koréliai krízis utolsó pillanatait, Ram hőstettét, amint elpusztítja a Nihilek által ellopott Purrgil-osztályú hajót. A szárazföldön zajló harc is kiválóan lett abszolválva, az ember szinte ott érzi magát Kantam, Cohmac és Reath mellett. Ez utóbbiért igencsak aggódtam, nagyon szívemhez nőtt a karakter az előző könyvben, de hála az Erőnek nemhogy negatív, de a lehető legpozitívabb végkifejlet jutott neki.

Az író valóban magára talált az utolsó százötven oldalon, objektívan is elmondhatom, hogy már csak ezért érdemes túljutni az első nagy szeleten. A karakterek itt már átérezhetőbbek voltak, a párbeszéd közel sem volt silány, a történéseknek volt tétje. Yoda megjelenése kiválóan lett időzítve és bár nehezen mondom ezt ki, de a mozgóképes tartalmaktól eltekintve ez az a kánon tartalom, ami a legjobban eltalálta az öreg Jedi személyiségét. Kicsit azért mégiscsak elnéző volt Kantammal, de ebben a korszakban a Rend nem volt annyira agymosott, mint két évszázaddal később, ahol szó szerint mindenre szemkötőn keresztül reagáltak.

ÖSSZEGZÉS

Az író túl sok időt töltött olyan elemek boncolgatásával, ami sehogy sem kötődik a Star Warshoz, nagyon maximum a hiperérzékeny modern realitáshoz. Védekezhetünk a fiatal felnőtteknek való besorolással, de az író festőien, a lehető legvizuálisabban mutatta be a legvéresebb jeleneteket, szétlőtt karakterektől kezdve az egyik szereplő élve elfogyasztásáig. Egyszóval, e mögé nem lehet bújni, ha az ember ezt a regényt védené. Összehasonlítani a Fenyegető sötétséggel meg felesleges, egyik könyvnek se tenne túlságosan jót, ha egy lapon emlegetnénk őket.

A mű legnagyobb problémája a hossza volt és az első 200 oldal felesleges mivolta, azt nyugodtan le lehetett volna rövidíteni a tizedére és az utolsó egyharmadban tanúsított bravúros írást előtérbe helyezni. Mintha két, egymástól merőben eltérő ember pötyögtette volna le a sorokat és sokkal szimpatikusabb volt az a Daniel, aki a felesleges szerelmi szálakon és bohókás interakciókon túltéve magát végre valami hozzá passzolóhoz nyúlt. Mint sok más tartalom, ezt is majdhogynem tönkretette a belepaszírozott, sehogyan sem illeszkedő LMBTQ, ami nélkül ez lehetett volna az egyik legkiemelkedőbb Köztársaság Fénykora tartalom.

Köztársaság FénykoraLucasfilmSci-fiStar Wars

Képek forrása: Lucasfilm

Még nem érkezett hozzászólás.