Prince of Persia: The Lost Crown teszt – Tökéletes évindítás

Megannyi játékidő után bátran kijelenthetjük: a Prince of Persia: The Lost Crown az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetése

---

Majdhogynem 14 év telt el a Prince of Persia: The Forgotten Sands c. videojáték megjelenése óta és azóta sem kaptunk teljes értékű Prince of Persia játékot, egészen mostanáig. A nemsokára megjelenő The Lost Crown nem viszi tovább a 3D-s vonalat, sem a jól ismert történetet. Ehelyett ezúttal egy 2.5D-s, oldalnézetes játékot kaptunk, egy teljesen friss sztorival. Cikkemben kivesézem, hogy mennyire működött jól vagy éppen rosszul a közel másfél évtizedig várt folytatás – természetesen spoilermentesen.

Miről szól a játék?

A főszereplőnk ezúttal nem egy névtelen herceg, hanem Sargon, a Halhatatlanok klánjának fiatal tagja. Főhősünk küldetése, hogy megmentse az elrabolt perzsa herceget, Ghassant és a történetünk helyszínéül Qaf Hegye és annak Ősi Városa szolgál. Kalandjaink során rengeteg ellenféllel kerülünk szembe, a könnyűszerrel leaprítható sorkatonáktól a legnehezebb főellenségekig. Nem kizárólag a saját démonjainkkal, de esetenként saját magunkkal is meg kell küzdenünk. Mitológiai lények és utalások egész garmadájával találkozunk, felfrissítő látni, hogy a fejlesztők nem kizárólag a görög és északi mitológiára építenek.

A történet kellőképpen fordulatos és jóval jobb annál, mint amire előzetesen számítani lehetett. Nem szívesen lövöm le a poént, a játék erőssége amúgy sem ezen a téren, hanem a játékmenetben mutatkozik meg.

A játékmenet

 A The Lost Crown játékmenetét egyetlen-egy szóval lehetne leírni: fantasztikus! A Ubisoft ezzel a címmel az utóbbi évek egyik legjobb metroidvaniaját tette le az asztalra. A pályadesign elképesztő, a különböző ügyességi és logikai feladványok meglepően változatosak és bár nem a legnehezebbek, azért még így is sokszor az orrvérzésig frusztrálják a játékost. Ez nyilvánvalóan nem negatívum, ugyanis a lehető legkielégítőbb sikerérzet tör ránk, amikor végre sikerül átjutnunk egy-egy akadályon vagy legyőzhetetlennek tűnő főellenségen.

Mint minden valamirevaló metroidvaniában, úgy itt is vannak rövidítések, titkos átjárók és mentési pontok, ahová annak rendje és módja szerint vissza is dob minket a játék halálunkkor. Barangolásunk során belefuthatunk gyorsutazási pontokba is, ezekre legtöbbször a mentést szolgáló Wak-Wak fák közelében bukkanhatunk rá, ami nem lesz túl nehéz, ugyanis ezeket, illetve a gyorsutazási oltárokat jelzi is a játék jóval a megtalálásuk előtt.

A harcrendszer sokkal szórakoztatóbb és összetettebb, mint amire a játékmenet előzetesekből következtetni lehetett, s bár limitált a fegyvereink száma, de a fizetőeszközként funkcionáló kristályokkal szintezni lehet ezeket. Az időkristály nevű valutával azonban nem kizárólag fejlesztéseket, de tippeket, térképrészleteket és sok egyéb mást is vásárolhatunk nem túl rövid kalandunk során.

A különböző passzív képességeket az amulettek váltogatásával cserélgethetjük és kiválaszthatjuk az Athra Surges nevezetű végső képességeinket is, amiből 10 különböző található meg a játékban, azonban csak kettőt alkalmazhatunk egyszerre. Utóbbi aktiválásához a bevitt vagy épp elszenvedett sebzéssel tudunk feltölteni egy bizonyos sávot.

Mert bizony lesz mivel harcolnunk. Majdhogynem minden és mindenki megpróbál végezni velünk, a környezeti elemektől kezdve a legnagyobb ellenfelekig. Természetesen azért akadnak szövetségesek is, köztük a mágusnő, akinél különböző fejlesztéseket vásárolhatunk vagy Fariba, aki amolyan kalauzként szolgál játékunk során.

Ugyanis a játék meglepően hosszú! Az ember bármennyire is próbál odafigyelni a fő irányvonalra, többször eltéved és ilyenkor belefuthat egy olyan akadályba, aminek a feloldásához még nem rendelkezik megfelelő eszközökkel. Később ezekhez a pontokhoz visszatérhetünk, többször kötelezően meg is kell tennünk ezt, ha haladni szeretnénk a The Last Crownban.

Bár a legújabb Prince of Persia cím túl sok újdonságot vagy innovációt nem hoz magával, de a más metroidvaniákban fellelhető elemeket nagyszerűen egyesíti és hasznosítja újra oly módon, hogy megannyi játékkal töltött óra és végtelenül bosszantó akadály után se zárjuk be a játékot. Rendben, beismerem, velem nemegyszer előfordult, hogy hajamat tépve léptek ki és kivert kutyaként tértem vissza a rajtam brutálisan kifogó szegmenshez.

A hang és a látványvilág

A játék szinkronja tűrhető, a zene ugyan megfelelő aláfestésnek bizonyult, bár azt sem nevezném túlságosan kiemelkedőnek. Személy szerint én nagyon szerettem a stilizált látványvilágot, az animációk, a fények és a viszonylag harsány színek tökéletesen passzoltak a játék hangulatához. A designerek nem ültek a babérjaikon, 13 különböző biomot fedezhetünk fel, amilyen környezeti elem nincs a játékban, az valószínűleg más produktumban sem nagyon található meg.

Végül pedig az optimalizáltság

A tesztplatform ezúttal egy Nintendo Switch Lite volt, amin a játék stabil 720p-vel és 60 FPS-el futott. Az élmény valóban stabilnak bizonyult, nagyon ritkán droppolt az FPS, a töltési idő pedig meglepően alacsonynak bizonyult. Időnként kicrashelt a játék, de egyszer sem kardinális pontoknál, így ezt nem rónám fel a Ubisoftnak. Bár PS5-ön is rápróbáltam a játékra és ott klasszisokkal jobban fut a Switchnél, de szerény véleményem szerint ez a játék kézikonzolos gamingre született.

MetroidvaniaNintendo SwitchPrince of PersiaPrince of Persia: The Last CrownSargonUbisoft

Képek forrása: Ubisoft Entertainment

Még nem érkezett hozzászólás.