John Gwynne: Az istenek árnyéka – Az utóbbi évek egyik legjobb fantasy regénye?

John Gwynne ha nem is példátlanul, de profi módon ötvözi a skandináv mondavilágot az általa létrehozott elemekkel A Véresküdtek sagája első kötetében, Az istenek árnyékában

dsnrbrt Dósa Norbert

2023. 10. 10. 00:00

John Gwynne: Az istenek árnyéka – Az utóbbi évek egyik legjobb fantasy regénye?

Megosztás

Hirdetés

Őszintén beismerem, hogy nem fűztem túl nagy reményeket ehhez Az istenek árnyékához, ugyanis az utóbbi években végeláthatatlan mennyiségű viking tartalmat kaptunk, legyen az film, sorozat vagy éppen videojáték. Tagadhatatlan, hogy nagyon nehéz újat mutatni ebben a témában, de John Gwynne más irányból fogott neki a munkálatoknak – egy párhuzamos univerzumban mutatott be egy teljesen új mondakört úgy, hogy közben megannyi komponenst megtart az egykori, általunk is ismert skandináv világból.

Itt már megtörtént a Ragnaröknek is beillő gudfalla, tehát az istenek a múltban – több száz éve-egymás torkának estek és hellyel-közzel ki is irtották egymást. Maguk az istenek azonban itt különböző mitikus állatok, pl. sárkány, kígyó, patkány, farkas stb., tehát nem kapunk sem Odinhoz, sem Lokihoz, sem Thorhoz hasonlító alakokat. Azonban az író megannyi kifejezést emel át az egykori skandináv nyelvből, pl. jarl, skald, drengr, a társadalmi felépítés és az egyének értékrendje is nagyban hasonlít az oly’ nagyon imádott vikingekéhez. Így túlzás nélkül kijelenthetem, hogy John Gwynne egy géniusz, a már hőn szeretett elemeket fűszerezte meg éppen annyi újdonsággal, hogy az utóbbi évek egyik legbilincselőbb fantasy élményét nyújtsa.

Fantasztikus karakterábrázolás

A történetre a spoilerek elkerülése végett még véletlenül sem térnék ki, de annyit a poén lelövése nélkül is elmondhatok, hogy a regény három különböző szálon fut és mindegyiknek megvan a maga protagonistája. Megismerhetjük a tékozló lány Elvart, a bosszúálló Orkát és az egykori rabszolga Vargot. Személy szerint a legjobban Varggal tudtam azonosulni és majdhogynem biztos vagyok, hogy az olvasók nagytöbbsége hasonlóan volt/lesz ezzel, ugyanis ő az, aki a semmiből jött, de mégis a lehető legnagyobb fejlődést tudhatja magáénak a regény során, egy egyszerű rabszolgából tiszteletreméltó harcossá avanzsál, aki sokszor nem a testi erejével, hanem a leleményességével küzdi ki magát a húzós helyzetekből.

Bár Elvar karaktere kissé klisésre sikeredett, a Grenddel való kapcsolata az egyik legegyedibb és legjobban megírt volt az elmúlt években. A könyv során az író nem röstellte Grendet a lehető legnagyobb kutyaszorítókba belehelyezni, ezáltal alaposan megtépázva az olvasó lelkivilágát. Orka sorsa már az első oldalakon kirajzolódik, a túlságosan idilli kapcsolata családjával predesztinálja a későbbi bosszúhadjáratát. A levakarhatatlan tanoncai, Mord és Lif amolyan humorforrásként szolgálnak, miközben végletekig hűségesek és ragaszkodnak Orkához. S ez talán a könyv és az író legnagyobb erőssége, a szereplők közötti interakciók a lehető legautentikusabbak és nemcsak egymás közt hoznak létre életre szóló kapcsolatokat, de az olvasó is pillanatokon belül a szívébe zárja a szereplőket.

Mert bár a három főszereplő perspektívájából láthatjuk a történetszálakat, de még ennek ellenére sem csupán a protagonistákon van a hangsúly. Orkán keresztül megismerhetjük a már említett Lifet és Mordot, valamint a fiát Brecát, a férjét Thorkelt és két különböző antagonistát, Gudvart és Signur jarlt. Varg már a kötet első felében csatlakozik egy kőkemény és mégis családias csapathoz, a Véresküdtekhez, akik egytől-egyik brilliánsan vannak megírva és kivételesen humoros gúnynevekkel illetiik egymást. Einar, a féltroll amolyan bugyuta, de melegszívű fickó, Svikből pedig árad az önbizalom és a pozitivitás. Røkia az a tipikusan szigorú női karakter, akit már több ezer másik tartalomban láthattunk, de a végére ő is megenyhül, Torvik pedig már az elejétől fogva testvérének nevezi és tartja az újonnan befogadott Varg Semmi-Eszét – nyilván amiatt is, mert ő maga is zöldfülű a csapatban és még nem fogadták be teljesen.

Az Elvar körül nyüzsgő karakterek a legváltozatosabbak. Az ádáz-had tagjai között megismerhetjük Uspát, a boszorkányt, aki a fia megmentéséért elkalauzolja Elvarékat Oskutreðbe az istenek nyughelyére, ahol legendás kincsek várnak a portyázó csapatra. Ami egy picit gondot okozott, hogy Einar és Agnar nemcsak a nevükben, de a személyiségükben is igencsak hasonlítottak, de a kötet végére azért konkretizálódik Einar mibenléte és ez szolgál a könyv egyik legnagyobb csavaraként. De ezen kívül is megannyi teljesen váratlan fordulat van a kötetben és a még kiszámítható történések is direkt vannak úgy megírva, hogy a pattanásig feszüljön az ember idegrendszere és természetesen maga a hangulat is.

A könyv ritmusa meglepően jó

Ez az első mű, amit John Gwynnetól olvasok, de már most hálás vagyok neki, hogy nem nagyon beszél mellé. A leírásai még úgy is festőiek, hogy nem részletezi a tájegységeket atomi szintig lebontva és jó egyensúlyt teremt a párbeszédek arányával is. Egy ízben például megkapunk egy várost, ami konkrétan egy isten, pontosabban Snaka koponyájába és aköré épült, így már a kötet első egyharmadában ráeszmélhetünk, hogy mennyire grandiózusak voltak az egykori istenségek. A karakterek belső monológjai érdekfeszítőek, enélkül nem is igazán lehetne belelátni a gondolataikba. Megannyi csatajelenet bontakozik ki a lelkiszemeink előtt, amik a legváratlanabb pillanatokban tetőznek. Egyetlen-egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy unnám a könyvet vagy túl akarnék lenni az adott fejezeten, szó szerint beszippantott a könyv, s ha nem lenne munkahelyem vagy egyéb teendőim akkor valószínűleg egy ültömben olvastam volna el az egészet, még akkor is, ha egy igencsak vaskos kötetről van szó.

Összegzés

Számomra az istenek árnyéka az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetése. A történetre direkt nem tértem ki, de annyit már itt a verdiktben is elmondhatok, hogy hihetetlenül fordulatos és érdekfeszítő az események láncolata, az összes pozitív karakter unikus, de még az antagonisták céljai is igazolhatóak pl. Ilska az elnyomás és a rabszolgatartás ellen harcol, így a kötet legvégére az ember már vívódik, hogy voltaképp melyik oldalnak is drukkoljon. Nincsenek végeláthatatlan és felesleges leírások, de az író mégis a lehető legautentikusabban tárja elénk a fiktív, de igazán élő skandináv világot. Mert kapunk itt trollokat, vaésákat, tengeri kígyókat, berserkereket és még amolyan félig állat – félig ember lényeket is, akiket a kívülállók Tisztátalanoknak neveznek. Nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire szerettem ezt a regényt és már a kritika írásakor tudom, hogy lesz olyan fontos aspektus, amire nem tértem ki az íráskor. John Gwynne egy kiváló alkotást tett az asztalra, ami az idő múlásával az egyik legnagyobb fantasy-klasszikussá növi ki magát.