Frank Herbert: A Dűne élménybeszámoló

Hogyan sikerült Frank Herbertnek elérnie azt, hogy egy közel hatvan éves könyv mind a mai napig releváns maradjon?

---

A 2021-es filmadaptáció megjelenése óta ismét előtérbe került A Dűne, melynek második része nemrég, március legelején debütált a mozikban és melyről több kritikát is megtalálhattok weboldalunkon. Jómagam az égvilágon semmilyen szempontból nem érintkeztem ezzel a történettel, legyen az írott vagy képernyőre vitt formátum, tettem ezt azért, hogy a lehető legkevesebb spoilerrel vágjak neki egy esetleges regényolvasásnak. Utólag végtelenül örülök ennek, a Frank Herbert által írt, kb. hat évtizedes történet magába rántott, letaglózott és szórakoztatott a legelső oldaltól a legutolsóig. 

Frank Herbert egy örökzöld művet tett az asztalra 1965-ben

Ha napokig dicsérném Herbert zsenialitását, akkor sem tudnám kifejezni azt a tiszteletet, amit az író majdhogynem makulátlan írása váltott ki belőlem. Ritka eset, hogy ilyen mértékű világépítésről beszéljünk, a részletes leírásnak hála az Arrakis kietlen síkságai szó szerint megelevenednek az olvasó előtt. Pozitívumként az is kiemelhető, hogy Frank Herbert pontosan annyi leírást alkalmaz, amennyi szükséges ahhoz, hogy az olvasó a saját képzelőerejét is felhasználja a Dűne megalkotásához.

Az alapkoncepció a túlélés körül forog és az író hűen reprezentálja az emberi alkalmazkodást, még az olyan könyörtelen körülmények között is, amit a sivatagbolygó kínál a rajta küzdő személyeknek. Ugyanis az Arrakison minden egyes nap a túlélésről szól, s bár a fremeneknek nevezett csoport valamennyire akklimatizálódott, mégsem sikerült megszelidíteniük a környezetüket, a vízhiány és a szó szerint gyilkos viharok továbbra is gondot okoznak.

A számomra legkedvesebb koncepció a cirkoruhának nevezett öltözet, melynek köszönhetően az Arrakis népe az izzadtságot, a vizeletet, de még a székletben lévő vizet is képes visszanyerni, minimalizálva a vizveszteséget. Ily módon majdhogynem teljes mértékben vissza lehet forgatni a vizet az úgynevezett gyűjtőzsebekbe, ahonnan ismét megiható a kinyert folyadék.

A sivatag nem teljesen halott, ahogyan az a mi bolygónkon, a Földön, úgy az Arrakison is jó pár szívós élőlény túlélte a szinte élhetetlen körülményeket, Paul példának okáért saját magát az ugróegérről, a Muad'Dibről nevezi el. Az apró jószággal szöges ellentétben áll A Dűne legikonikusabb élőlénye és a regényen belüli akciójelenetek sztárja: a homokféreg. Ezen behemótok leírása majdhogynem annyira részletesre sikeredett, mint a bolygójé és a könyv lapjain keresztül is átüt a karakterek rettegése, amikor a homok alatt mozgó, esetenként több kilométer hosszú "mesterek" megközelítik prédájukat, hogy utána elnyeljék azt örökre.

A megjósolt messiás

Sok helyen olvastam, hogy a könyv első fele igencsak döcögősre, kissé unalmasra sikeredett a túltolt politikai szálak miatt, de ezt az állítást cáfolnám. Tény, ami tény, még véletlenül sem lehet akciódúsnak nevezni az első 200 oldalt, de a karakterek építése itt a legalaposabb, a Dűnének is nevezett Arrakis pedig itt kerül a legalaposabb bemutatásra. Már a könyv elején megismerjük Paul belső harcát is, melyet a predesztinált jövő elleni elkeseredett, de sajnos felesleges harc eredményez.

Paul ugyanis páratlan átalakuláson megy keresztül, olyannyira, hogy a saját édesanyja is emígy fogalmaz: "Félek a fiamtól. Félek az idegenségtől. Félek attól, ami előttünk lát, félek attól, amit elmondhat nekem."

A könyv első felében lévő tragédia nyomán Paul Atreides sosem lesz már a régi. Nem kizárólag a fremenek életmódjához és a fűszerhez való alkalmazkodás eredményezi ezt az átalakulást, de a harc is egy olyan jövő ellen, mely érezhetően elkerülhetetlennek látszik. Paul ugyanis a jövő megannyi eseményláncát látja felelevenedni maga előtt,s az Arrakison található fűszer csak még inkább elmélyíti ezt a képességét.

Paul az a személy, akit Zenszuni Vándorok nevű vallási fanatikusok megjósoltak, a Lisan al Gaib nevű messiás. A fiatal férfi szépen lassan felépíti a saját státuszát, a könyv vége felé mégis csalódik szövetségeseiben: Stilgar veszít a személyiségéből és egyéniségéből, a vezetője iránti hódolata egy vakbuzgó követővé formálja. Paul az iskolapéldája annak, hogy aki nyer, az időközben ugyanúgy veszít, mindhiába éri el a könyv végére a majdhogynem legmagasabb pozíciót, borsos árat kell fizetnie érte. 

Attól függetlenül is, hogy rengeteget olvasok mostanában, A Dűne az utóbbi 5-6 hónap legélvezetesebb olvasmányának bizonyult. Teljesen magával ragadott a történet, időmhöz mérten faltam az oldalakat és magamhoz képest igen hamar végeztem a regényciklus első kötetével. Azonban ez a könyv közel sem tökéletes, bár a hibák felsorololásánál leginkább az egyéni tetszésemet vettem alapul.

A perspektívák folyamatos váltogatása sokszor összezavart és frusztrálónak bizonyult. Lehetséges, hogy '65-ben ez másképp történt, de ma már a nézőpontok fejezeten belüli váltakozása szarvashibának bizonyul. Bár felül kiemeltem, hogy szerintem A Dűne első fele egyáltalán nem bizonyult unalmasnak, de az utolsó 50-100 oldalba azért belekötnék: Herbert a lezárást egy picit elsiette, a szálakat gyorsan összekötötte és elvarrta, a tetőpont kissé laposra sikeredett. Valószínű, hogy csak én érzem így, de mintha Herbert csak azért sem szeretett volna hatásvadásznak tűnni, márpedig egy ilyen történetnek kijár az epikus végkifejlet. 

Utolsó negatívum nem is annyira negatívum: a regény végéhez közeledve érződik, hogy az író eredetileg is egy több részes regényciklusban gondolkozott. Megannyi kérdés maradt megválaszolatlanul, az Arrakis további sorsa kérdőjeles - sikerül-e feltámasztani az élhetetlen bolygót? -, a dzsiháddal kapcsolatos rossz jövőkép pedig nem bontakozik még ki. Herbert kihagyta az epilógust, pedig adta magát a dolog, lehetséges, hogy a második regényt szánta eme regény hű lezárásának.

Mindent egybevetve nem tűnik túlzásnak más fórumok kijelentése, miszerint A Dűne kötelező minden egyes sci-fi rajongó számára. Ez valóban a science-fiction A Gyűrűk Urája, melyről legalább annyit lehetne beszélgetni és vitatkozni, mint amennyi ideig tart az elolvasása. Megannyi páratlan karaktert kaptunk Duncan Idaho, Gurney Halleck, Jessica, Leto Atreides, Chani, Liet-Kynes és még sorolhatnánk képében, akiknek a leírása túlontúl sok időt venne igénybe, de illik őket megemlíteni. Vladimir Harkonnen egy undorítóan gonosz antagonistának bizonyult, a kinézete és a szexuális hajlamai pedig nem hozták őt közelebb a szívemhez. A báró mégsem egy teljesen fekete karakter, kiválóan taktikázik és fondorlatos hozzáállását figyelembe véve az Atreides-ház méltó ellenfeleként tartható számon. Feyd-Rautha Harkonnen ugyan nem győzi le főhősünket, de mégis felveszi a kesztyűt azzal a Paullal, aki a legmagasabb szintű kiképzést kapta a legszívósabb veteránoktól. De ahogyan azt az utolsó oldalak is leírják, Feyd esetleges és be nem következő győzelme keserédes gondolat, a messiás mártírhalála szintúgy a dzsihád bolygókon átívelő pusztításához vezetett volna.

A legelső Dűne könyv egy közel tökéletes alkotás, Frank Herbert egy időtlen történetet tárt elénk, melyben az a legjobb, hogy a teljes sztori nagyjából 10-15%-át fedi le. Van mit behozni, az már egyszer biztos. Köszönöm a figyelmet, uzsgyi tovább olvasni (nem csak nekem, nektek is).

A Dűne, illetve számos más könyv és képregény elérhető a Scifimarket weboldalán, ahol a cinemascreen kuponkóddal 100 Forint feletti kosárértéknél 5% kedvezmény érhető el. A kuponkód 2024. július 16-ig érvényes.

A DűneDuncan IdahoFrank HerbertMessiásMuad'DibPaul AtreidesSci-Fi

Képek forrása: AI-al generált kép

Még nem érkezett hozzászólás.